© 2018 - 2024 Henn László András
© Copyright:
Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak a
szerző írásbeli engedélyével lehetséges.
Elhangzott:
Szegeden, a Belvárosi Galériában 2005. 11. 08-án.
Megjelent a Szeged c. Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin 2005. nov-dec. sz./ Tárlatról tárlatra
Földközeli és aranyló rítusok
Ha
az
emberek
összejönnek,
előbb-utóbb
megéred
a
nyelvük.
Mert
a
csend,
a
hallgatás,
a
csupasz
nézelődés
bizonyos
feszültséget
teremt.
A
beszéddel,
a
kotyogással
viszont
némileg
feloldódunk,
rendbe
jövünk.
Pedig
a
szavak,
a
mondatok
hátterében
legalább
annyi
patron
lapul,
mint
amennyit
talányos
hallgatásainkban
is
érzékelünk.
Vagy
tán
több
is.
Csakhogy
ilyenek a hagyományaink, a szokásaink. Felemásak, vitathatóak.
A
hagyományokról
jut
eszembe:
nemrégiben
egy
4000
esztendős
műtárgy
került
a
Szépművészeti
Múzeum
egyiptomi
kollekciójába.
Egy
hengeres,
fél-körös
hajlatú
és
gazdagon
díszített
csonteszköz,
amelynek
hajdanában
konkrét,
mágikus
funkciója
volt.
Ha
egy-egy
fiatalasszonynál
eljött
a
szülés
időszaka,
akkor
e
méltóságos,
szépséges
tárgyat
ünnepélyesen
ott
hordozták
körülötte.
Hogy
ép,
egészséges,
üde
kisbaba
jöjjön
a
világra.
De
nincs
mese:
ma
már
csak
somolygunk,
mosolygunk
az
efféle
hókuszpókuszokon.
Noha
jelenleg
is
tudjuk:
a
hipnotikus,
akarati
mozzanatoknak
igenis
jelentős
szerepe
lehet
életünkben.
Nem
véletlen
például:
az
amerikaiak
életfilozófiájának,
a
pozitív
gondolkodás
eszméjének
igazi
népszerűsége
lett
szerte
a
világon.
Mint
ahogy
valamelyest
ehhez
a
képzetkörhöz
kapcsolható
Henn
László
festőművész
bemutatója
is,
amely
kimondottan a Rítus címet viseli.
Rítus,
rituális?
Historikus,
archaikus
tartalmú
fogalmak,
amik
eredendően
a
vallási
szertartásokhoz
kötődnek.
És
itt
a
legkülönfélébb
eljárások,
cselekvések
szokásrendjét
határozzák
meg.
A
rítusban
tehát
egyféle
rend-
és
harmónia
igény
lakozik.
Ami
azonban
másfelől
személyi
korlátozottságot,
egyfajta
alkalmazkodást
jelent.
Mert
korántsem
mi
vagyunk
a
világ
kizárólagos
gyújtópontjai.
Mi
is
csak
ilyen-olyan
kollektívákban,
közösségekben
bírunk
boldogulni,
talán
ennyiből
is
kiderül:
Henn
László
felfogásában
a
hierarchikus
elvű,
szellemcentrikus
és
alázatosabb
mentalitásnak
tekintélyes
súlya
van.
Mégis
azt
látjuk:
képei
felületén
egy
lakonikusan
egyéni,
modern
hangvételű
alkotóval
szembesülünk.
Igaz,
az
archaikus,
klasszikus
példázatok
majd
mindig
ott
kísérték
a
korszerű
törekvéseket.
Ámde
miféle
festői
leleményekkel
találkozhatunk
a
mostani
kirukkoláson?
Jó
lenne,
ha
valamivel
többet
tudnék
Henn
Lászlóról.
Az
emberről,
a
művészről
is.
Persze
a
szórványos
benyomások
is
csak-csak
árulkodók.
A
közelmúltban
például
egy
zsúfolt,
hangulatos
kiállítási
fogadásról
iparkodott
kifelé.
Közben
udvariasan
mentegetőzött:
ne
haragudjatok,
haza
szeretném
vinni
Hemmert
Jánost.
Vagyis
azt
a
kollégát
-
teszem
hozzá
rögvest-,
akinek
bizony
egyik
lába
sajnálatosan
odalett.
Szóval:
a
rítusokra
apelláló
Henn
László
a
jóságról,
az
együttérzésről
nemigen
papol.
Csak
teszi
a
dolgát.
Különben
is:
kevés
szavú,
finom,
tapintatos
egyéniség.
Amikor
tanárairól,
mestereiről
kell
számot
adnia,
akkor
rendszerint
egy
tucat
nevet
felsorol.
Mintha
senkit
sem
akarna
megbántani.
Közben
filmes
kötődéseiről,
itteni
sikereiről
alig-alig
tudunk
valamit.
Holott
valójában
egy
gyermekien
nyitott,
egyszerre
több
pályán
munkálkodó
személyiséggel
van
dolgunk.
Egyébként
a
fürgén
vibráló
mozgó
képek
bizonyára
tanulságosak
lehetnek
a
festői
alkotómunkában
is.
Onnan
tudom
ezt,
hogy
a
legendás
Morell
Mihály
idővel
tekintélyes
szobrászi
és
festői
életművel
bírt
megteremteni.
Henn
László
eszmevilágában
ellenben
Kondor
Bélát
kell
elsőként
is
kiemelnem.
Az
iskolateremtő
zsenit:
legjelentősebb
klasszikus
modern
mesterünket.
Aki
lényegében
olyanképp
hozta
létre
szuverén
nyelvű,
aktuális
művészetét,
hogy
nagyrészt
csak
a
historikus
képzőművészet
legtanulságosabb,
leghatásosabb
képviselőire
támaszkodott.
Azt
hiszem,
az.
itt
kiállító
alkotó
is
némileg
egy
efféle
szimbiózisra
törekszik.
A
jelen
és
múlt
értékeinek
szervesebb
összeépítésére,
az
ebből
kibontható
szintetikusabb
formatartalmak
megfogalmazására.
Más
kérdés,
hogy
Henn
László
festői
előadásának
jóformán
semmi
köze
sincs
a
kondori
előadáshoz.
Jelenleg
sokkal
inkább
egy
architektonikus
szellemű,
meditatív
művésszel
állunk
szemben,
akinek
az
anyagszerű,
tömbös
tagoltság
és
a
határozottabb,
szerkezet
közeli
láttatás
igencsak
perdöntő
fontosságú.
Mintegy
alapozó
jelentőségű.
És
csakugyan:
aki
a
szerkesztő
elvű,
konstruktív
fogalmazás
érzékibb,
törékenyebb
oldalágain
közeledik
a
festői
egyediség
felé,
az
kimondatlanul
is
egyféle
rendteremtésre,
bizonyos
közösségi
ideákra
aspirál.
Ne
feledjük:
a
szabályosabb, rendezettebb formaképletekben minduntalan ott bujkál a kollektivitás biztonságosabb szelleme.
Persze
védettség
ide,
biztonságkeresés
oda:
Henn
László
nézőszöge,
stilizálási
metódusa
egyre-másra
módosul.
Mozgásban
van.
Ahogy
a
vizsla
operatőrök
is
újabb
és
újabb
kifejezési
képletek
után
kutakodnak,
úgy
ő
is
ezt
teszi.
Mert
micsoda
különbség
vibrál
egy
premier
plános,
feszes
tárgykonstrukció
és
egy
madártávlati
látszatú
négyzetes
térstruktúra
közölt.
Az
előbbi
helyzetekből
akár
felismerhetőbb,
dekódolhatóbb
jelek
is
felbukkanhatnak.
Mondjuk,
egy
vészjósló
corpus
motívum.
Ám
az
elvontabb
térszerkezetek
beszédességét
sem
kell
féltenünk.
Ha
egy-egy
magasabb
térzónában
öblösebb,
világosabb
foltritmussal
szembesülünk,
akkor
máris
oldódik
a
jég.
Máris
vége
az
absztrakt
megfoghatatlanságnak.
Hisz
a
zártabb,
mértaniasabb
formarend
atmoszférikusabb
felszakadásával
némileg
az
égbolt
képzete
is
beugrik
a
látványba.
Valami
olyan
ez,
mintha
az
alkotó
pontosan
érezné:
az
elvont,
nonfiguratív
formaelemek
csak
a
konkrétabb,
életszerűbb
jelzések
relációjában
bírnak szabadon, öntörvényűén lélegezni (pl.: Rítus L, II.).
S
ha
már
a
légzés,
a
lelkiség
fogalmainál
tartok,
akkor
érdemes
szemügyre
vennünk
az
utóbbi
időben
született,
legfrissebb
művekkel
is.
Annál
is
inkább,
mivel
Henn
László
szemlátomást
szépen,
invenciózusan
halad
előre.
Igaz,
továbbra
is
előszeretettel
használja
a
sárgás,
okkeres
és
aranyló
fényű
tónusokat,
de
mellettük
a
töményebb,
elevenebb
vörösek
és
zöldek
is
szóhoz
jutnak.
Mégis
egy
visszafogottan,
lakonikusan
dolgozó
festővel
találkozunk,
aki
minduntalan
tiszteletben
tartja
a
képek
érzelmi,
hangulati
egységét.
Ezzel
azt
is
tudtunkra
adja:
a
színek
tartományában
valójában
a
kevés
a
sok.
Az
igazán
kifejező.
Ám
ennél
is
fontosabb,
hogy
művei
felületén
valami
izgalmas,
reményteli
oldódás
és
gyarapodás
indult
el.
Ami
egyfelől
a
testesebb,
szerkezetesebb
foltok
indukációja,
az
a
következőkben
már
dinamikusan,
organikusan
hajladozó
vonalritmusokban,
netán
apró,
mitikus
motívumok
felvillantásában
folytatódik.
Mintha
Henn
László
a
lírai
expresszionizmus
archaikus válfaját akarná mindinkább meghódítani (Sacramentum).
Lírai
archaizmus?
Tudjuk:
e
jellegzetes
kortársi
szemléletnek
megannyi
változata
létezik
parányi
hazánkban.
Elég
itt
csak
Molnár
Péterre,
Jovián
Györgyre
vagy
Iványi
Katalinra
utalnom.
Más
lapra
tartozik,
hogy
Henn
László
kifejezési
eszköztára
mostanában
olyannyira
kibővült,
hogy
itt
egy
szuverénebb
formanyelv
kibomlásának
lehetünk
szemtanúi.
Nála
a
szabályosabb,
konstruktívabb
elvű
kiképzés
ugyanúgy
képalkotó
tényező,
mint
a
spontán,
ösztönös
megérzésekre
hallgató
gesztikus
tolmácsolás
(Rítus
III.,
IV.,
V.).
Egyébként
is:
e
kifejezési
skála
imponálóan
sokrétű.
Míg
egy-egy
alkotáson
az
anyagszerűbb,
plasztikusabb
és
kollázsos
beépítések
dominálnak,
addig
másfelé
tekintve
már
parányi
vonalbetétek
vagy
átlós
keresztmotívumok
tűnnek
fel.
És
valóban:
a
művész
egyik
legfontosabb
érdeme,
hogy
nemigen
sematizál.
Ahány
élménykör,
annyi formai, hangulati variáns. Akhateya városát nem lehet összekeverni a párizsi benyomásokkal.
Beszélhetnék
arról,
hogy
Henn
László
piktúrájának
éppúgy
köze
lehet
Klee,
Rothko
vagy
Corneille
örökségéhez,
ahogy
Tapies
vagy
Tancredi
eredményeit
is
respektálja.
De
hát
mi
sem
természetesebb,
mintha
okosan,
autentikusan
tanulunk
kiváló
elődeinktől.
Annyi
azonban
bizonyos:
a
művész
látomásai
egészen
különös
képzeleti
szférákba
visznek
el
bennünket.
Hisz
a
monumentális,
zöldes
térzónákban
felragyogó
aranyló
jelbetétek
akaratlanul
is
a
klasszikus
festészet
pompa
és
fényközeli
helyzetét idézik (Átmeneti zónában). Máskor meg úgy érezzük: valami távoli, kietlen tájakon járunk, ahol az anyaföld
gyomrában igenis épületek, templomok és halhatatlan istenségek lakoznak (Akhateya városa, Párizsi anziksz).
Henn László talányos, izgalmas festői világszemlélete azért néhány gondolati tanulságot is kínál. Például azt, hogy ne dőljünk
be túlságosan a modern, jóléti világ mítoszának. Mert nem minden a kényelem, az anyagi jólét és a szüntelen tárgyi,
mennyiségi gyarapodás. Igen, a mennyiségi szemlélet alighanem a romlásba vezet bennünket, egyre inkább kopik a múlt, a
történelem és a természeti környezet becsülete. Egyre fakóbbak, fénytelenebbek lesznek ünnepeink, emberi kapcsolataink. És
nincs tovább. Hisz az ember mégis csak összetéveszthetetlenül egyedi, egyszeri és minőségi teremtmény. Ugyanúgy köze van a
földi eseményekhez, akár a felhők járásához vagy a magasságos égi elrendelésekhez. Henn László míves, megkapó festészete is
lényegében ebben az irányban kutakodik.
Szuromi Pál
művészeti író