© 2018 - 2024 Henn László András
© Copyright:
Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak a
szerző írásbeli engedélyével lehetséges.
Elhangzott:
Szegeden a Belvárosi Galériában 2012. 04. 3-án.
HÓ-KOROM
Hó-korom
Történet Henn László azonos című kiállításának képsorozatához
−
Hó,
Korom!
−
kiáltotta
az
öreg
Kis.
Ahogy
a
kocsi
egy
nagy
zökkenéssel
megállt,
letottyant
a
koszlott
pokrócokkal
borított
padra,
s
ijedtében
lenyelte
a
savanyúcukorkát,
amit
alig
fél
perce
szopogatott.
A
cukorka
kemény
volt
és
még
elég
nagy
ahhoz,
hogy
az
öreg
Kis
nyeldeklője
belesajduljon.
Miután
krákogott
és
prüszkölt,
ízeset
káromkodott,
ami
esetében
általában,
így
most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.
−
Te
hülye
vagy
−
jegyezte
meg
az
ifjú
Kis.
Közben
a
jobb
kezével
elvakart
egy
pattanást
az
arcán,
baljával
pedig
megigazította
a
nadrágját. Elöl.
Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat.
−
Te
hülye
vagy,
mondom
−
vihogott
az
ifjú
Kis.
Bal
kezével
a
sliccén
babrált,
jobbjával
a
füle
tövét
kaparta.
−
Nem
te
mondtad
neki, hogy álljon meg?!
Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral:
− Neee! Nye, te, Korom, nyee!
A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott.
Körös-körül
az
útszéli
fákra
vastagon
rakódott
le
a
szenny.
Az
ifjú
Kis
jól
emlékezett,
hogy
suhanckorában,
valahányszor
fára
mászott,
mindannyiszor
ezzel
a
zsírszerű,
nyúlós
gusztustalansággal
kente
össze
magát.
A
homlokzatokra,
kerítéslécekre,
ereszekre,
gerendákra,
ablakokra,
ajtókra
és
keretekre
ugyancsak
ez
a
viszkózus,
nyirkos,
feketébe
hajlóan
sötétszürke
matéria
tapadt.
Egyesek
azt
beszélték,
a
közeli
gyár
miatt
−
a
hivatali
emberek
ennek
hallatán
mindig
idegesekké
lettek
és
vadul
hadonászva
bizonygatták,
hogy
mekkora
marha
az,
aki
ilyen
sületlenséget
állít.
Mások
szerint
a
szörny
vére
ütközik
ki
a
növényeken,
a
tetőkön,
az
épületek
falán
és
mindenütt.
Az
öreg
Kis
például
biztosan
tudta,
hogy
már
a
nagyapja
idejében
a
szörnyről
meséltek
hosszú
téli
estéken,
amikor
odakinn,
a
falakon
túl
semmi
más
nem
volt,
csak
hó,
korom.
A
hó
az
égből
hullott
alá,
a
korom
viszont,
miként
Péti
plébános
prédikálta
azon
a
húsvét
vasárnapon,
amelyiknek
estéjén
lezuhant
a
templomtoronyból,
szóval
a
korom
a
szörny
vérének
a
vidékre
száradt
szubsztanciája.
A
szörny,
ez
az
öreg
Kis
számára
gyerekkora
óta
nyilvánvaló
volt,
évszázadokkal
korábban
élt
ezen
a
tájon,
s
mikor
egy
ifjú
lovag,
atyjának
legkisebb
gyermeke,
bizonyos
Szem
Gyuri,
nemes
harcban
megölte,
úgy
dőlt
el,
akár
a
kidöntött
sudár
jegenyefák.
Miután
eldőlt,
elrohadt,
teste
elkeveredett
a
földdel.
Porhüvelye
eme
vidékké
nemesedett,
magyarázta
Réti
tanító
úr
valamikor
régen,
miközben
a
szomszédos nagyvárosra bombák hullottak a fellegekből.
−
Hó,
Korom!
−
rikkantotta
az
öreg
Kis,
a
gyeplőt
maga
mellé
ejtette,
leugrott
a
bakról.
Az
ifjú
Kis
lomhán
követte.
A
kocsma
felé
indultak,
az
öreg
Kis
dúdolni
kezdte,
hogy
„Tartozom
én
a
kocsmában
kilenc
liter
bor
árával,
de
csuhajja!
Jaj,
Istenem,
hogy
adjam meg, hogy az asszony ne tudja meg, de csuhajja!”
− Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted.
− Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja.
−
Egyszer
sok
pénzem
lesz
−
világosította
fel
a
fiú.
−
Híres
énekes
leszek.
Sok
pénz,
sok
nő.
Itt
hagyom
ezt
a
kormos,
gyárfüstös
helyet.
−
Mitől
lenne
itt
gyárfüst,
te
félkegyelmű?
−
torpant
meg
az
öreg
Kis.
−
Tizenöt
éve
egy
fia
üzem
nincs
száz
kilométeres
körzetben!
Az ifjú Kis a vállát vonogatta.
− Ja, a szörny. Még jó, hogy az van…
Az
öreg
Kis
nem
felelt.
Nem
mondta
el
ezredszer,
hogy
senki
nem
állítja,
hogy
a
szörny
van.
Volt.
Egyszer.
Egyszer
volt,
hol
nem volt… Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… Ilyesmi…
− No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek.
− Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet.
A két Kis a pult elé állt, s a vastagderekú korcsmárosasszony kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort a csorba poharakba.
− Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra.
Ittak. Utána még egyet.
Még
a
szájuk
szélét
törölgették,
mikor
eléjük
toppant
egy
nő,
akiről
első
pillantásra
bárki
azt
hihette,
férfi.
A
legtöbben
még
a
másodikra is.
− Maguk azok, akiknek a lovas kocsijuk van, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon.
− Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott.
−
A
segítségükre
lenne
szükségem
−
folytatta
a
nő,
akiről
általában
azt
hitték
az
emberek,
hogy
férfi.
−
Arra,
az
összedőlt
hangárépületen túl, találtunk valamit.
A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét.
− Dr. Kutaty. Régész vagyok.
A másik kettő biccentett, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik.
− Jó napot − köszönt az öreg Kis. − És mit találtak?
−
Nagyon
érdekes
leletre
bukkantunk
−
mondta
Dr.
Kutaty
régész.
−
Megfizetjük
a
munkájukat,
de
jöjjenek
gyorsan.
A
kocsival
együtt!
− Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis.
Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kutaty.
− Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist.
Az
ifjú
Kis
felkapta
a
fejét,
akár
kotorékeb
a
rókaszagra.
Eltátotta
a
száját,
elfojtott
egy
káromkodást,
sietősen
az
apja
nyomába
eredt.
Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült:
− Nyee, Korom, nyeee!
A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak.
−
Maguk
hallottak
arról
a
régi
legendáról,
hogy
Sárkányölő
Szent
György
éppen
itt
győzte
le
a
sárkányt?
−
érdeklődött
Dr.
Kutaty.
− Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis.
−
Arról
nem
−
válaszolt
az
öreg
Kis.
−
Csak
azt
tudom,
hogy
régen
itt
egy
szörny
élt,
amit
egy
ifjú
lovag,
atyjának
legkisebb
gyermeke,
bizonyos
Szem
Gyuri,
nemes
harcban
megölt.
Akkor
az
a
hatalmas
szörnyeteg
úgy
dőlt
el,
akár
a
kidöntött
sudár
jegenyefák.
És
miután
eldőlt,
elrohadt
annak
rendje-módja
szerint,
a
teste
jól
elkeveredett
a
földdel.
Régi
tanítónk
szerint
porhüvelye eme vidékké nemesedett.
− Hát erről beszéltem! − emelte fel a hangját diadalittasan a régész.
− Erről a fenét − jegyezte meg fitymálón az ifjú Kis.
Az öreg Kis sokáig nem szólt, az utat figyelte meg a szép járású herélt fülét. Az ifjú Kis végül a lényegre tért:
− Miaffffenét találtak, elárulja?
−
Talán
éppen
a
sárkányt
−
suttogta
Dr.
Kutaty
izgatottan.
−
Vagy
nevezzük
szörnynek.
Akárhogyan
is
hívjuk,
korszakos
lelet!
Legalábbis az lehet.
− Na, ez rímel! − fedezte fel az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het!
Az
öreg
Kis
erre
egy
ízeset
káromkodott,
ami
esetében
általában,
így
most
is,
a
mindenható
lova
egy
bizonyos
testrészének
durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.
− Bocsánat − mormolta végül.
Dr.
Kutaty
arra
kérte,
forduljon
balra,
majd
jobbra.
A
néhány
évvel
azelőtt
romba
dőlt
hangárépület
mögött
kesze-kusza
árokrendszer
kígyózott.
A
Kisek
odaálltak
kocsijukkal
az
egyik
árok
szélére,
ahonnan
agyagba
ágyazott
valamiket
emeltek
a
platóra szurtos képű egyetemisták.
− És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis.
− Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kutaty. Egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra.
− Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos egyetemistákra pillogva.
− Mehetünk!
− Nyeee, Korom, nyeee!
A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre:
− Én még kicsit szétnézek erre…
Az
öreg
Kis,
Dr.
Kutaty
és
hátuk
mögött
még
vagy
hárman
begurultak
a
házak
közé.
Az
iskola
kertjébe
zötyögtek,
a
régész
ott
kifizette a fuvarost.
− A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul.
− A szörnyét? Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is.
− És maga szerint?
−
Én
nem
tudom,
igaz-e
vagy
nem.
Nem
is
érdekel.
Úgy
tíz
éve
találtak
itt
egy
akkora
medált,
mint
a
tenyerem.
Később
a
tévében hallottam róla többször.
− Igen, a Szarmata Korong…
−
Az.
A
tévében
nyilatkozó
tudósok
szerint
az
egy
igen
ritka
ékszer,
ami
sok
mindent
bizonyít.
Nem
emlékszem
már,
miket
is…
Hanem
én
jól
tudom,
hogy
gyerekkoromban
a
Jóska
cigányt
meglátogatta
az
unokatestvére
a
Fekete-tenger
mellől,
onnan
hozott
vagy
öt-hat
tucat
olyan
medált.
Azok
közt
volt
az
is,
amiről
annyit
beszéltek.
Lehetséges,
én
nem
vitatom,
lehet,
hogy
az
egy fontos tudományos mérföldkő, csak éppen nem erre a vidékre való, az a hiba vele…
Dr.
Kutaty
kutatva
nézte
az
öreg
Kist.
Többször
nagy
levegőt
vett,
hogy
majd
mond
neki
valamit.
Nyilván
valami
fontosat.
Végül
azonban mindössze annyira tellett:
− Viszont látásra! Minden jót!
− Viszlát − köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee!
Ahogy
kifordult
az
iskola
elől,
megpillantotta
a
tévések
autóját.
Legalább
a
gyerek
örül,
villant
át
rajta.
Bár
ez
is
hülyeség,
tette
még hozzá.
− Hó, Korom!
A
kocsi
megállt.
Az
öreg
Kis
újra
betért
a
kocsmába,
ami
ezúttal
csaknem
üresen
tátongott.
Pohár
borával
leült
az
egyik
ablak
melletti
asztalhoz.
Odakinn
ezüstösen
fénylett
az
ég,
egyik
sarkát
óarannyal
vonta
be
a
lemenő
Nap.
A
házak
fala
szennyes,
a
járdák
piszkosfehérek.
Egyszerre
az
jutott
eszébe,
fekete-fehér
filmet
néz.
Ha
úgy
fordítja
a
tekintetét,
hogy
ne
lássa
az
égbolt
kopott
ezüstjét,
fáradt
aranyát,
minden
a
fekete
és
a
fehér
árnyalataiban
játszik.
Idelenn,
a
földön
mintha
minden
elkoszlott
hóból
állna,
meg
vastagon
lerakódott,
ragacsossá
szottyadt
koromból.
A
szeme
sarkában
megjelent
egy
létra,
egyenesen
az
égbe
tört.
Szem
Gyuri
lépkedett
rajta,
egyik
grádics
után
a
másikra
tette
a
lábát,
hágott
egyre
feljebb,
mind
kisebb
és
kisebb
lett,
míg
teljesen
bele
nem
olvadt
a
fakó
ezüstbe.
Az
öreg
Kis
sokáig
bámulta
a
helyet,
ahol
még
látni
vélte.
Utoljára,
mielőtt
eltűnt. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom. Hó-korom…
Bene Zoltán
író