Elhangzott: Szegeden, a Belvárosi Galériában 2005. 11. 08-án. Megjelent a Szeged c.  Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin 2005. nov-dec. sz./ Tárlatról tárlatra Földközeli és aranyló rítusok          Ha   az   emberek   összejönnek,   előbb-utóbb   megéred   a   nyelvük.   Mert   a   csend,   a   hallgatás,   a   csupasz   nézelődés   bizonyos   feszültséget   teremt.   A beszéddel,   a   kotyogással   viszont   némileg   feloldódunk,   rendbe   jövünk.   Pedig   a   szavak,   a   mondatok   hátterében   legalább   annyi   patron   lapul, mint   amennyit   talányos   hallgatásainkban   is   érzékelünk.   Vagy   tán   több   is.   Csakhogy   ilyenek   a   hagyományaink,   a   szokásaink.   Felemásak, vitathatóak. A   hagyományokról   jut   eszembe:   nemrégiben   egy   4000   esztendős   műtárgy   került   a   Szépművészeti   Múzeum   egyiptomi   kollek­ciójába.   Egy hengeres,    fél-körös    hajlatú    és    gazdagon    díszített    csonteszköz,    amelynek    hajdanában    konkrét,    mágikus    funkciója    volt.    Ha    egy-egy fiatalasszonynál   eljött   a   szülés   időszaka,   akkor   e   méltóságos,   szépséges   tárgyat   ünnepélyesen   ott   hordoz­ták   körülötte.   Hogy   ép,   egészséges, üde   kisbaba   jöjjön   a   világra.   De   nincs   mese:   ma   már   csak   somolygunk,   mosolygunk   az   efféle   hókuszpókuszokon.   Noha   jelenleg   is   tudjuk:   a hipnotikus,   akarati   mozzanatoknak   igenis   jelentős   szerepe   lehet   életünkben.   Nem   véletlen   például:   az   amerikaiak   életfilozófiájának,   a   pozitív gondolkodás   eszméjének   igazi   népszerűsége   lett   szerte   a   világon.   Mint   ahogy   valamelyest   ehhez   a   képzetkörhöz   kapcsolható   Henn   László festőművész bemutatója is, amely kimondottan a Rítus címet viseli. Rítus,   rituális?   Historikus,   archaikus   tartalmú   fogalmak,   amik   eredendően   a   vallási   szertartásokhoz   kötődnek.   És   itt   a   legkülönfélébb   eljárások, cselekvések    szokásrendjét    határozzák    meg.    A    rítusban    tehát    egyféle    rend-    és    harmónia    igény    lakozik.    Ami    azonban    másfelől    személyi korlátozottságot,    egyfajta    alkalmazkodást    jelent.    Mert    korántsem    mi    vagyunk    a    világ    kizárólagos    gyújtópontjai.    Mi    is    csak    ilyen-olyan kollektívákban,   közösségekben   bírunk   boldogulni,   talán   ennyiből   is   kiderül:   Henn   László   felfogásában   a   hierarchikus   elvű,   szellemcentrikus   és alázatosabb   mentalitásnak   tekintélyes   súlya   van.   Mégis   azt   látjuk:   képei   felületén   egy   lakonikusan   egyéni,   modern   hangvételű   alkotóval szembesülünk.   Igaz,   az   archaikus,   klasszikus   példázatok   majd   mindig   ott   kísérték   a   korszerű   törekvéseket.   Ámde   miféle   festői   leleményekkel találkozhatunk   a   mostani   kirukkoláson?   Jó   lenne,   ha   valamivel   többet   tudnék   Henn   Lászlóról.   Az   emberről,   a   művészről   is.   Persze   a   szórványos benyomások   is   csak-csak   árulkodók.   A   közelmúltban   például   egy   zsúfolt,   hangulatos   kiállítási   fogadásról   iparkodott   kifelé.   Közben   udvariasan mentegetőzött:   ne   haragudjatok,   haza   szeretném   vinni   Hemmert   Jánost.   Vagyis   azt   a   kollégát   -   teszem   hozzá   rögvest-,   akinek   bizony   egyik   lába sajnálatosan   odalett.   Szóval:   a   rítusokra   apelláló   Henn   László   a   jóságról,   az   együttérzésről   nemigen   papol.   Csak   teszi   a   dolgát.   Különben   is: kevés   szavú,   finom,   tapintatos   egyéniség.   Amikor   tanárairól,   mestereiről   kell   számot   adnia,   akkor   rendszerint   egy   tucat   nevet   felsorol.   Mintha senkit   sem   akarna   megbántani.   Közben   filmes   kötődéseiről,   itteni   sikereiről   alig-alig   tudunk   valamit.   Holott   valójában   egy   gyermekien   nyitott, egyszerre   több   pályán   munkálkodó   személyiséggel   van   dolgunk.   Egyébként   a   fürgén   vibráló   mozgó   képek   bizonyára   tanulságosak   lehetnek   a festői   alkotómunkában   is.   Onnan   tudom   ezt,   hogy   a   legendás   Morell   Mihály   idővel   tekintélyes   szobrászi   és   festői   életművel   bírt   megteremteni. Henn   László   eszmevilágában   ellenben   Kondor   Bélát   kell   elsőként   is   kiemelnem.   Az   iskolateremtő   zsenit:   legjelentősebb   klasszikus   modern mesterünket.   Aki   lényegében   olyanképp   hozta   létre   szuverén   nyelvű,   aktuális   művészetét,   hogy   nagyrészt   csak   a   historikus   képzőművészet legtanulságosabb,   leghatásosabb   képviselőire   támaszkodott.   Azt   hiszem,   az.   itt   kiállító   alkotó   is   némileg   egy   efféle   szimbiózisra   törekszik.   A jelen   és   múlt   értékeinek   szervesebb   összeépítésére,   az   ebből   kibontható   szintetikusabb   formatartalmak   megfogalmazására.   Más   kérdés,   hogy Henn   László   festői   előadásának   jóformán   semmi   köze   sincs   a   kondori   előadáshoz.   Jelenleg   sokkal   inkább   egy   architektonikus   szellemű, meditatív   művésszel   állunk   szemben,   akinek   az   anyagszerű,   tömbös   tagoltság   és   a   határozottabb,   szerkezet   közeli   láttatás   igen­csak   perdöntő fontosságú.    Mintegy    alapozó    jelentőségű.    És    csakugyan:    aki    a    szerkesztő    elvű,    konstruktív    fogalmazás    érzékibb,    törékenyebb    oldalágain közeledik   a   festői   egyediség   felé,   az   kimondatlanul   is   egyféle   rendteremtésre,   bizonyos   közösségi   ideákra   aspirál.   Ne   feledjük:   a   szabályosabb, rendezettebb formaképletekben minduntalan ott bujkál a kollektivitás biztonságosabb szelleme. Persze   védettség   ide,   biztonságkeresés   oda:   Henn   László   nézőszöge,   stilizálási   metódusa   egyre-másra   módo­sul.   Mozgásban   van.   Ahogy   a vizsla   operatőrök   is   újabb   és   újabb   kifejezési   képletek   után   kutakodnak,   úgy   ő   is   ezt   teszi.   Mert   micsoda   különbség   vibrál   egy   premier   plános, feszes   tárgykonstrukció   és   egy   madártávlati   látszatú   négyzetes   térstruktúra   közölt.   Az   előbbi   helyzetekből   akár   felismerhetőbb,   dekódolhatóbb jelek   is   felbukkanhatnak.   Mondjuk,   egy   vészjósló   corpus   motívum.   Ám   az   elvontabb   térszerkezetek   beszédességét   sem   kell   féltenünk.   Ha   egy- egy    magasabb    térzónában    öblösebb,    világosabb    foltritmussal    szembesülünk,    akkor    máris    oldódik    a    jég.    Máris    vége    az    absztrakt megfoghatatlanságnak.   Hisz   a   zártabb,   mértaniasabb   formarend   atmoszférikusabb   felszakadásával   némileg   az   égbolt   képzete   is   beugrik   a látványba.   Valami   olyan   ez,   mintha   az   alkotó   pontosan   érezné:   az   elvont,   nonfiguratív   formaelemek   csak   a   konkrétabb,   életszerűbb   jelzések relációjában bírnak szabadon, öntörvényűén lélegezni (pl.: Rítus L, II.). S   ha   már   a   légzés,   a   lelkiség   fogalmainál   tartok,   akkor   érdemes   szemügyre   vennünk   az   utóbbi   időben   született,   legfrissebb   művekkel   is.   Annál is   inkább,   mivel   Henn   László   szemlátomást   szépen,   invenciózusan   halad   előre.   Igaz,   továbbra   is   előszeretettel   használja   a   sárgás,   okkeres   és aranyló   fényű   tónusokat,   de   mellettük   a   töményebb,   elevenebb   vörösek   és   zöldek   is   szóhoz   jutnak.   Mégis   egy   visszafogottan,   lakonikusan dolgozó   festővel   találkozunk,   aki   minduntalan   tiszteletben   tartja   a   képek   érzelmi,   hangulati   egységét.      Ezzel   azt   is   tudtunkra   adja:   a   színek tartományában   valójában   a   kevés   a   sok.   Az   igazán   kifejező.   Ám   ennél   is   fontosabb,   hogy   művei   felületén   valami   izgalmas,   reményteli   oldódás és   gyarapodás   indult   el.   Ami   egyfelől   a   testesebb,   szerkezetesebb   foltok   indukációja,   az   a   következőkben   már   dinamikusan,   organikusan hajladozó    vonalritmusokban,    netán    apró,    mitikus    motívumok    felvil­lantásában    folytatódik.    Mintha    Henn    László    a    lírai    expresszionizmus archaikus válfaját akarná mindinkább meghódítani (Sacramentum). Lírai   archaizmus?   Tudjuk:   e   jellegzetes   kortársi   szemléletnek   megannyi   változata   létezik   parányi   hazánkban.   Elég   itt   csak   Molnár   Péterre,   Jovián Györgyre   vagy   Iványi   Katalinra   utalnom.   Más   lapra   tartozik,   hogy   Henn   László   kifejezési   eszköztára   mostanában   olyannyira   kibővült,   hogy   itt egy   szuverénebb   formanyelv   kibomlásának   lehetünk   szemtanúi.   Nála   a   szabályosabb,   konstruktívabb   elvű   kiképzés   ugyanúgy   képalkotó tényező,   mint   a   spontán,   ösztönös   megérzésekre   hallgató   gesztikus   tolmácsolás   (Rítus   III.,   IV.,   V.).   Egyébként   is:   e   kifejezési   skála   imponálóan sokrétű.   Míg   egy-egy   alkotáson   az   anyagszerűbb,   plasztikusabb   és   kollázsos   beépítések   dominálnak,   addig   másfelé   tekintve   már   parányi vonalbetétek   vagy   átlós   keresztmotívumok   tűnnek   fel.   És   valóban:   a   művész   egyik   legfontosabb   érdeme,   hogy   nemigen   sematizál.   Ahány élménykör, annyi formai, hangulati variáns. Akhateya városát nem lehet összekeverni a párizsi benyomásokkal. Beszélhetnék   arról,   hogy   Henn   László   piktúrájának   éppúgy   köze   lehet   Klee,   Rothko   vagy   Corneille   örökségéhez,   ahogy   Tapies   vagy   Tancredi eredményeit   is   respektálja.   De   hát   mi   sem   természetesebb,   mintha   okosan,   autentikusan   tanulunk   kiváló   elődeinktől.   Annyi   azonban   bizonyos: a   művész   látomásai   egészen   különös   képzeleti   szférákba   visznek   el   bennünket.   Hisz   a   monumentális,   zöldes   térzónákban   felragyogó   aranyló jelbetétek   akaratlanul   is   a   klasszikus   festészet   pompa   és   fényközeli   helyzetét   idézik   (Átmeneti   zónában).   Máskor   meg   úgy   érezzük:   valami távoli,   kietlen   tájakon   járunk,   ahol   az   anyaföld   gyomrában   igenis   épületek,   templomok   és   halhatatlan   istenségek   lakoznak   (Akhateya   városa, Párizsi anziksz). Henn   László   talányos,   izgalmas   festői   világszemlélete   azért   néhány   gondolati   tanulságot   is   kínál.   Például   azt,   hogy   ne   dőljünk   be   túlságosan   a modern,    jóléti    világ    mítoszának.    Mert    nem    minden    a    kényelem,    az    anyagi    jólét    és    a    szüntelen    tárgyi,    mennyiségi    gyarapodás.    Igen,    a mennyiségi   szemlélet   alighanem   a   romlásba   vezet   bennünket,   egyre   inkább   kopik   a   múlt,   a   történelem   és   a   természeti   környezet   becsülete. Egyre   fakóbbak,   fénytelenebbek   lesznek   ünnepeink,   emberi   kapcsolataink.   És   nincs   tovább.   Hisz   az   ember   mégis   csak   összetéveszthetetlenül egyedi,    egyszeri    és    minőségi    teremtmény.    Ugyanúgy    köze    van    a    földi    eseményekhez,    akár    a    felhők    járásához    vagy    a    magasságos    égi elrendelésekhez. Henn László míves, megkapó festészete is lényegében ebben az irányban kutakodik. Szuromi Pál   művészeti író  
© 2018 - Henn László András
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak az oldaltulajdonos írásbeli engedélyével lehetséges.