Elhangzott: Szegeden a Belvárosi Galériában 2012. 04. 3-án. HÓ-KOROM Hó-korom Történet Henn László azonos című kiállításának képsorozatához   −   Hó,   Korom!   −   kiáltotta   az   öreg   Kis.   Ahogy   a   kocsi   egy   nagy   zökkenéssel   megállt,   letottyant   a   koszlott   pokrócokkal   borított   padra,   s   ijedtében lenyelte   a   savanyúcukorkát,   amit   alig   fél   perce   szopogatott.   A   cukorka   kemény   volt   és   még   elég   nagy   ahhoz,   hogy   az   öreg   Kis   nyeldeklője belesajduljon.   Miután   krákogott   és   prüszkölt,   ízeset   káromkodott,   ami   esetében   általában,   így   most   is,   a   mindenható   lova   egy   bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Te hülye vagy − jegyezte meg az ifjú Kis. Közben a jobb kezével elvakart egy pattanást az arcán, baljával pedig megigazította a nadrágját. Elöl. Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat. −   Te   hülye   vagy,   mondom   −   vihogott   az   ifjú   Kis.   Bal   kezével   a   sliccén   babrált,   jobbjával   a   füle   tövét   kaparta.   −   Nem   te   mondtad   neki,   hogy   álljon meg?! Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral: − Neee! Nye, te, Korom, nyee! A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott. Körös-körül   az   útszéli   fákra   vastagon   rakódott   le   a   szenny.   Az   ifjú   Kis   jól   emlékezett,   hogy   suhanckorában,   valahányszor   fára   mászott, mindannyiszor   ezzel   a   zsírszerű,   nyúlós   gusztustalansággal   kente   össze   magát.   A   homlokzatokra,   kerítéslécekre,   ereszekre,   gerendákra, ablakokra,   ajtókra   és   keretekre   ugyancsak   ez   a   viszkózus,   nyirkos,   feketébe   hajlóan   sötétszürke   matéria   tapadt.   Egyesek   azt   beszélték,   a   közeli gyár   miatt   −   a   hivatali   emberek   ennek   hallatán   mindig   idegesekké   lettek   és   vadul   hadonászva   bizonygatták,   hogy   mekkora   marha   az,   aki   ilyen sületlenséget   állít.   Mások   szerint   a   szörny   vére   ütközik   ki   a   növényeken,   a   tetőkön,   az   épületek   falán   és   mindenütt.   Az   öreg   Kis   például biztosan   tudta,   hogy   már   a   nagyapja   idejében   a   szörnyről   meséltek   hosszú   téli   estéken,   amikor   odakinn,   a   falakon   túl   semmi   más   nem   volt, csak   hó,   korom.   A   hó   az   égből   hullott   alá,   a   korom   viszont,   miként   Péti   plébános   prédikálta   azon   a   húsvét   vasárnapon,   amelyiknek   estéjén lezuhant   a   templomtoronyból,   szóval   a   korom   a   szörny   vérének   a   vidékre   száradt   szubsztanciája.   A   szörny,   ez   az   öreg   Kis   számára   gyerekkora óta   nyilvánvaló   volt,   évszázadokkal   korábban   élt   ezen   a   tájon,   s   mikor   egy   ifjú   lovag,   atyjának   legkisebb   gyermeke,   bizonyos   Szem   Gyuri, nemes   harcban   megölte,   úgy   dőlt   el,   akár   a   kidöntött   sudár   jegenyefák.   Miután   eldőlt,   elrohadt,   teste   elkeveredett   a   földdel.   Porhüvelye   eme vidékké nemesedett, magyarázta Réti tanító úr valamikor régen, miközben a szomszédos nagyvárosra bombák hullottak a fellegekből. −   Hó,   Korom!   −   rikkantotta   az   öreg   Kis,   a   gyeplőt   maga   mellé   ejtette,   leugrott   a   bakról.   Az   ifjú   Kis   lomhán   követte.   A   kocsma   felé   indultak,   az öreg   Kis   dúdolni   kezdte,   hogy   „Tartozom   én   a   kocsmában   kilenc   liter   bor   árával,   de   csuhajja!   Jaj,   Istenem,   hogy   adjam   meg,   hogy   az   asszony   ne tudja meg, de csuhajja!” − Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted. − Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja. − Egyszer sok pénzem lesz − világosította fel a fiú. − Híres énekes leszek. Sok pénz, sok nő. Itt hagyom ezt a kormos, gyárfüstös helyet. − Mitől lenne itt gyárfüst, te félkegyelmű? − torpant meg az öreg Kis. − Tizenöt éve egy fia üzem nincs száz kilométeres körzetben! Az ifjú Kis a vállát vonogatta. − Ja, a szörny. Még jó, hogy az van… Az   öreg   Kis   nem   felelt.   Nem   mondta   el   ezredszer,   hogy   senki   nem   állítja,   hogy   a   szörny   van.   Volt.   Egyszer.   Egyszer   volt,   hol   nem   volt…   Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… Ilyesmi… − No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek. − Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet. A két Kis a pult elé állt, s a vastagderekú korcsmárosasszony kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort a csorba poharakba. − Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra. Ittak. Utána még egyet. Még a szájuk szélét törölgették, mikor eléjük toppant egy nő, akiről első pillantásra bárki azt hihette, férfi. A legtöbben még a másodikra is. − Maguk azok, akiknek a lovas kocsijuk van, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon. − Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott. −   A   segítségükre   lenne   szükségem   −   folytatta   a   nő,   akiről   általában   azt   hitték   az   emberek,   hogy   férfi.   −   Arra,   az   összedőlt   hangárépületen   túl, találtunk valamit. A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét. − Dr. Kutaty. Régész vagyok. A másik kettő biccentett, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik. − Jó napot − köszönt az öreg Kis. − És mit találtak? − Nagyon érdekes leletre bukkantunk − mondta Dr. Kutaty régész. − Megfizetjük a munkájukat, de jöjjenek gyorsan. A kocsival együtt! − Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis. Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kutaty. − Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist. Az ifjú Kis felkapta a fejét, akár kotorékeb a rókaszagra. Eltátotta a száját, elfojtott egy káromkodást, sietősen az apja nyomába eredt. Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült: − Nyee, Korom, nyeee! A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak. − Maguk hallottak arról a régi legendáról, hogy Sárkányölő Szent György éppen itt győzte le a sárkányt? − érdeklődött Dr. Kutaty. − Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis. −   Arról   nem   −   válaszolt   az   öreg   Kis.   −   Csak   azt   tudom,   hogy   régen   itt   egy   szörny   élt,   amit   egy   ifjú   lovag,   atyjának   legkisebb   gyermeke,   bizonyos Szem   Gyuri,   nemes   harcban   megölt.   Akkor   az   a   hatalmas   szörnyeteg   úgy   dőlt   el,   akár   a   kidöntött   sudár   jegenyefák.   És   miután   eldőlt,   elrohadt annak rendje-módja szerint, a teste jól elkeveredett a földdel. Régi tanítónk szerint porhüvelye eme vidékké nemesedett. − Hát erről beszéltem! − emelte fel a hangját diadalittasan a régész. − Erről a fenét − jegyezte meg fitymálón az ifjú Kis. Az öreg Kis sokáig nem szólt, az utat figyelte meg a szép járású herélt fülét. Az ifjú Kis végül a lényegre tért: − Miaffffenét találtak, elárulja? −   Talán   éppen   a   sárkányt   −   suttogta   Dr.   Kutaty   izgatottan.   −   Vagy   nevezzük   szörnynek.   Akárhogyan   is   hívjuk,   korszakos   lelet!   Legalábbis   az lehet. − Na, ez rímel! − fedezte fel az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het! Az    öreg    Kis    erre    egy    ízeset    káromkodott,    ami    esetében    általában,    így    most    is,    a    mindenható    lova    egy    bizonyos    testrészének    durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Bocsánat − mormolta végül. Dr.   Kutaty   arra   kérte,   forduljon   balra,   majd   jobbra.   A   néhány   évvel   azelőtt   romba   dőlt   hangárépület   mögött   kesze-kusza   árokrendszer kígyózott.    A    Kisek    odaálltak    kocsijukkal    az    egyik    árok    szélére,    ahonnan    agyagba    ágyazott    valamiket    emeltek    a    platóra    szurtos    képű egyetemisták. − És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis. − Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kutaty. Egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra. − Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos egyetemistákra pillogva. − Mehetünk! − Nyeee, Korom, nyeee! A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre: − Én még kicsit szétnézek erre… Az   öreg   Kis,   Dr.   Kutaty   és   hátuk   mögött   még   vagy   hárman   begurultak   a   házak   közé.   Az   iskola   kertjébe   zötyögtek,   a   régész   ott   kifizette   a fuvarost. − A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul. − A szörnyét? Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is. − És maga szerint? −   Én   nem   tudom,   igaz-e   vagy   nem.   Nem   is   érdekel.   Úgy   tíz   éve   találtak   itt   egy   akkora   medált,   mint   a   tenyerem.   Később   a   tévében   hallottam róla többször. − Igen, a Szarmata Korong… −   Az.   A   tévében   nyilatkozó   tudósok   szerint   az   egy   igen   ritka   ékszer,   ami   sok   mindent   bizonyít.   Nem   emlékszem   már,   miket   is…   Hanem   én   jól tudom,   hogy   gyerekkoromban   a   Jóska   cigányt   meglátogatta   az   unokatestvére   a   Fekete-tenger   mellől,   onnan   hozott   vagy   öt-hat   tucat   olyan medált.   Azok   közt   volt   az   is,   amiről   annyit   beszéltek.   Lehetséges,   én   nem   vitatom,   lehet,   hogy   az   egy   fontos   tudományos   mérföldkő,   csak éppen nem erre a vidékre való, az a hiba vele… Dr.   Kutaty   kutatva   nézte   az   öreg   Kist.   Többször   nagy   levegőt   vett,   hogy   majd   mond   neki   valamit.   Nyilván   valami   fontosat.   Végül   azonban mindössze annyira tellett: − Viszont látásra! Minden jót! − Viszlát ­− köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee! Ahogy kifordult az iskola elől, megpillantotta a tévések autóját. Legalább a gyerek örül, villant át rajta. Bár ez is hülyeség, tette még hozzá. − Hó, Korom! A   kocsi   megállt.   Az   öreg   Kis   újra   betért   a   kocsmába,   ami   ezúttal   csaknem   üresen   tátongott.   Pohár   borával   leült   az   egyik   ablak   melletti asztalhoz.   Odakinn   ezüstösen   fénylett   az   ég,   egyik   sarkát   óarannyal   vonta   be   a   lemenő   Nap.   A   házak   fala   szennyes,   a   járdák   piszkosfehérek. Egyszerre   az   jutott   eszébe,   fekete-fehér   filmet   néz.   Ha   úgy   fordítja   a   tekintetét,   hogy   ne   lássa   az   égbolt   kopott   ezüstjét,   fáradt   aranyát,   minden a   fekete   és   a   fehér   árnyalataiban   játszik.   Idelenn,   a   földön   mintha   minden   elkoszlott   hóból   állna,   meg   vastagon   lerakódott,   ragacsossá szottyadt   koromból.   A   szeme   sarkában   megjelent   egy   létra,   egyenesen   az   égbe   tört.   Szem   Gyuri   lépkedett   rajta,   egyik   grádics   után   a   másikra tette   a   lábát,   hágott   egyre   feljebb,   mind   kisebb   és   kisebb   lett,   míg   teljesen   bele   nem   olvadt   a   fakó   ezüstbe.   Az   öreg   Kis   sokáig   bámulta   a helyet, ahol még látni vélte. Utoljára, mielőtt eltűnt. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom. Hó-korom…
© 2018 - Henn László András
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.
Bene Zoltán
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak az oldaltulajdonos írásbeli engedélyével lehetséges.