Elhangzott: Szegeden a Belvárosi Galériában 2012. 04. 3-án. HÓ-KOROM Hó-korom Történet Henn László azonos című kiállításának képsorozatához Hó, Korom! kiáltotta az öreg Kis. Ahogy a kocsi egy nagy zökkenéssel megállt, letottyant a koszlott pokrócokkal borított padra, s ijedtében lenyelte a savanyúcukorkát, amit alig fél perce szopogatott. A cukorka kemény volt és még elég nagy ahhoz, hogy az öreg Kis nyeldeklője belesajduljon. Miután krákogott és prüszkölt, ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Te hülye vagy − jegyezte meg az ifjú Kis. Közben a jobb kezével elvakart egy pattanást az arcán, baljával pedig megigazította a nadrágját. Elöl. Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat. Te hülye vagy, mondom vihogott az ifjú Kis. Bal kezével a sliccén babrált, jobbjával a füle tövét kaparta. Nem te mondtad neki, hogy álljon meg?! Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral: − Neee! Nye, te, Korom, nyee! A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott. Körös-körül az útszéli fákra vastagon rakódott le a szenny. Az ifjú Kis jól emlékezett, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággal kente össze magát. A homlokzatokra, kerítéslécekre, ereszekre, gerendákra, ablakokra, ajtókra és keretekre ugyancsak ez a viszkózus, nyirkos, feketébe hajlóan sötétszürke matéria tapadt. Egyesek azt beszélték, a közeli gyár miatt a hivatali emberek ennek hallatán mindig idegesekké lettek és vadul hadonászva bizonygatták, hogy mekkora marha az, aki ilyen sületlenséget állít. Mások szerint a szörny vére ütközik ki a növényeken, a tetőkön, az épületek falán és mindenütt. Az öreg Kis például biztosan tudta, hogy már a nagyapja idejében a szörnyről meséltek hosszú téli estéken, amikor odakinn, a falakon túl semmi más nem volt, csak hó, korom. A az égből hullott alá, a korom viszont, miként Péti plébános prédikálta azon a húsvét vasárnapon, amelyiknek estéjén lezuhant a templomtoronyból, szóval a korom a szörny vérének a vidékre száradt szubsztanciája. A szörny, ez az öreg Kis számára gyerekkora óta nyilvánvaló volt, évszázadokkal korábban élt ezen a tájon, s mikor egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölte, úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. Miután eldőlt, elrohadt, teste elkeveredett a földdel. Porhüvelye eme vidékké nemesedett, magyarázta Réti tanító úr valamikor régen, miközben a szomszédos nagyvárosra bombák hullottak a fellegekből. Hó, Korom! rikkantotta az öreg Kis, a gyeplőt maga mellé ejtette, leugrott a bakról. Az ifjú Kis lomhán követte. A kocsma felé indultak, az öreg Kis dúdolni kezdte, hogy „Tartozom én a kocsmában kilenc liter bor árával, de csuhajja! Jaj, Istenem, hogy adjam meg, hogy az asszony ne tudja meg, de csuhajja!” − Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted. − Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja. − Egyszer sok pénzem lesz − világosította fel a fiú. − Híres énekes leszek. Sok pénz, sok nő. Itt hagyom ezt a kormos, gyárfüstös helyet. − Mitől lenne itt gyárfüst, te félkegyelmű? − torpant meg az öreg Kis. − Tizenöt éve egy fia üzem nincs száz kilométeres körzetben! Az ifjú Kis a vállát vonogatta. − Ja, a szörny. Még jó, hogy az van… Az öreg Kis nem felelt. Nem mondta el ezredszer, hogy senki nem állítja, hogy a szörny van. Volt. Egyszer. Egyszer volt, hol nem volt… Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… Ilyesmi… − No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek. − Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet. A két Kis a pult elé állt, s a vastagderekú korcsmárosasszony kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort a csorba poharakba. − Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra. Ittak. Utána még egyet. Még a szájuk szélét törölgették, mikor eléjük toppant egy nő, akiről első pillantásra bárki azt hihette, férfi. A legtöbben még a másodikra is. − Maguk azok, akiknek a lovas kocsijuk van, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon. − Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott. A segítségükre lenne szükségem folytatta a nő, akiről általában azt hitték az emberek, hogy férfi. Arra, az összedőlt hangárépületen túl, találtunk valamit. A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét. − Dr. Kutaty. Régész vagyok. A másik kettő biccentett, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik. − Jó napot − köszönt az öreg Kis. − És mit találtak? − Nagyon érdekes leletre bukkantunk − mondta Dr. Kutaty régész. − Megfizetjük a munkájukat, de jöjjenek gyorsan. A kocsival együtt! − Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis. Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kutaty. − Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist. Az ifjú Kis felkapta a fejét, akár kotorékeb a rókaszagra. Eltátotta a száját, elfojtott egy káromkodást, sietősen az apja nyomába eredt. Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült: − Nyee, Korom, nyeee! A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak. − Maguk hallottak arról a régi legendáról, hogy Sárkányölő Szent György éppen itt győzte le a sárkányt? − érdeklődött Dr. Kutaty. − Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis. Arról nem válaszolt az öreg Kis. Csak azt tudom, hogy régen itt egy szörny élt, amit egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölt. Akkor az a hatalmas szörnyeteg úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. És miután eldőlt, elrohadt annak rendje-módja szerint, a teste jól elkeveredett a földdel. Régi tanítónk szerint porhüvelye eme vidékké nemesedett. − Hát erről beszéltem! − emelte fel a hangját diadalittasan a régész. − Erről a fenét − jegyezte meg fitymálón az ifjú Kis. Az öreg Kis sokáig nem szólt, az utat figyelte meg a szép járású herélt fülét. Az ifjú Kis végül a lényegre tért: − Miaffffenét találtak, elárulja? Talán éppen a sárkányt suttogta Dr. Kutaty izgatottan. Vagy nevezzük szörnynek. Akárhogyan is hívjuk, korszakos lelet! Legalábbis az lehet. − Na, ez rímel! − fedezte fel az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het! Az öreg Kis erre egy ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Bocsánat − mormolta végül. Dr. Kutaty arra kérte, forduljon balra, majd jobbra. A néhány évvel azelőtt romba dőlt hangárépület mögött kesze-kusza árokrendszer kígyózott. A Kisek odaálltak kocsijukkal az egyik árok szélére, ahonnan agyagba ágyazott valamiket emeltek a platóra szurtos képű egyetemisták. − És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis. − Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kutaty. Egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra. − Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos egyetemistákra pillogva. − Mehetünk! − Nyeee, Korom, nyeee! A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre: − Én még kicsit szétnézek erre… Az öreg Kis, Dr. Kutaty és hátuk mögött még vagy hárman begurultak a házak közé. Az iskola kertjébe zötyögtek, a régész ott kifizette a fuvarost. − A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul. − A szörnyét? Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is. − És maga szerint? Én nem tudom, igaz-e vagy nem. Nem is érdekel. Úgy tíz éve találtak itt egy akkora medált, mint a tenyerem. Később a tévében hallottam róla többször. − Igen, a Szarmata Korong… Az. A tévében nyilatkozó tudósok szerint az egy igen ritka ékszer, ami sok mindent bizonyít. Nem emlékszem már, miket is… Hanem én jól tudom, hogy gyerekkoromban a Jóska cigányt meglátogatta az unokatestvére a Fekete-tenger mellől, onnan hozott vagy öt-hat tucat olyan medált. Azok közt volt az is, amiről annyit beszéltek. Lehetséges, én nem vitatom, lehet, hogy az egy fontos tudományos mérföldkő, csak éppen nem erre a vidékre való, az a hiba vele… Dr. Kutaty kutatva nézte az öreg Kist. Többször nagy levegőt vett, hogy majd mond neki valamit. Nyilván valami fontosat. Végül azonban mindössze annyira tellett: − Viszont látásra! Minden jót! − Viszlát ­− köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee! Ahogy kifordult az iskola elől, megpillantotta a tévések autóját. Legalább a gyerek örül, villant át rajta. Bár ez is hülyeség, tette még hozzá. − Hó, Korom! A kocsi megállt. Az öreg Kis újra betért a kocsmába, ami ezúttal csaknem üresen tátongott. Pohár borával leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Odakinn ezüstösen fénylett az ég, egyik sarkát óarannyal vonta be a lemenő Nap. A házak fala szennyes, a járdák piszkosfehérek. Egyszerre az jutott eszébe, fekete-fehér filmet néz. Ha úgy fordítja a tekintetét, hogy ne lássa az égbolt kopott ezüstjét, fáradt aranyát, minden a fekete és a fehér árnyalataiban játszik. Idelenn, a földön mintha minden elkoszlott hóból állna, meg vastagon lerakódott, ragacsossá szottyadt koromból. A szeme sarkában megjelent egy létra, egyenesen az égbe tört. Szem Gyuri lépkedett rajta, egyik grádics után a másikra tette a lábát, hágott egyre feljebb, mind kisebb és kisebb lett, míg teljesen bele nem olvadt a fakó ezüstbe. Az öreg Kis sokáig bámulta a helyet, ahol még látni vélte. Utoljára, mielőtt eltűnt. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom. Hó-korom…
© 2018 - Henn László András
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.
Bene Zoltán író
© Copyright: Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az oldalon található írások, képek másolása, utánközlése csak az oldaltulajdonos írásbeli engedélyével lehetséges.